138m

Ennyi hiányzott, hogy feljussunk a 6088 méteres csúcsra. Miután elértünk az alaptáborba, megpróbáltunk pihenni, sikertelenül. Minimál alvás, ébresztő pontban éjfélkor, gyors reggeli, aminek mennyiségétől még egy csecsemő is röhögőgörcsöt kapna (ebben a magasságban nem müxik az európai gyomor) és indulás. A hó pontosan az alaptábornál kezdődik. Alig pár méternyi gyaloglás és csatolhattuk fel a hágóvasakat, összekapcsoltuk magunkat a beülőkhöz erősitett kötéllel és a fejlámpák fényénél megindultunk bele a -15 fokos vaksötétbe. Nehéz lenne eldönteni mi a jobb, úgy gyalogolni, hogy fogalmad sincs mennyi van még hátra, vagy napvilágnál, mikor legalább a látvány segit lekötni a figyelmedet. Nekünk adva volt a sötétség, a saját agyunk zakatolása (miért?, mi a fenét keresünk itt? miért a Wéber jut eszembe? :)) és még egy fontos kérdés: MIÉRT??).
A fejlámpa fényénél csak Petracsek lassú, már-már gépies mozgásába tudtam belefeledkezni. És ez igy ment órákon át... egyik láb, másik láb... Megállni muszáj, de a hideg miatt szinte értelmetlen, az ujjaidat ilyenkor is mozgatni kell, hogy el ne fagyjanak, mint a viz a hátizsákban. Sokszor, sok holtponton túl tudtuk tenni magunkat, és a rövid pihenők során, mint mindig, most is igyekeztünk lelket önteni egymásba. Végül öt óra után elérkeztünk az utolsó és egyben leghúzósabb részhez, amire nem csak fel kell mászni, de le is kell jönni róla. Utóbbihoz már nem éreztük magunkban a szükséges erőt.
Közben megjelentek az első napsugarak, lassan láthatóvá vált a külvilág, kotorásztunk a testközelbe rejtett elemekért, hogy megörökitsük a pillanatot. A pillanatot, amikor feladtuk, a pillanatot, amikor túlléptünk a gondolaton, hogy mégis megpróbáljuk, a pillanatot, amikor megszületett az új, 5950 méteres rekordunk.

Failed by 138 meters to get to the top. We tried to rest at the base camp, but was not easy. Short sleep, alarm set at midnight, tiny breakfast cause its really hard to eat at this altitude or at least hard for those from the Northern hemisphere. The snow starts right at the camp. We have put on the crampons and all the equipement, the group is connected with the ropes and we started walking by the lights of the headlamps in the minus 15C cold night. Is it better to see what is left or better not to worry about, in the dark you have no chance to judge the distances. Moving as a robot... left, right... and questions come to your mind, why, what the hell are we doing here, why thinking about climbing fellows and the ultimate WHY? Going on for hours and hours, no long breaks and still you have to move your fingers and toes not wanting them frozen like the bottle of water he had in the daypack. During the breaks we chat and give energy to each other to go on. After five hours and just before the hardest part, you have to go up and then come down - we didn´t feel like it. By this time the sun was about to come and finally we had some view. We were looking for the batteries in the pockets to have a memory of this moment, when we gave it up, no more "just keep on going" and the moment we were on the highest place on 5950 meters.