A világ legveszélyesebb útján

Kávé és mézes-banános palacsinta! Csak ezekre tudtam gondolni az ágyban töltött éjszaka után. Utóbbi egyébként nem sokat segitett, legalábbis ez derült ki, amikor két merev gipsztigris probált lekászálódni az emeletről az utca szintre. Később még egy rövid menet a buszmegállóig, a szokásos fél órás téblábolás, amig a jegyes néni megprobál levadászni még két utast, aztán irány La Paz. Rutinosan előre kértük helyet, mert a sofőr mellett több a hely és roadmoviet is lehet csinálni. Lett is belőle néhány perc filmezés, de leginkább horror műfaj, mert emberünk jobban szereti a régi utat, mondván az rövidebb és szebb is. Meg vannak rajta vizesések. Meg időnként buszok is leesnek, átlag heti egy. Persze minden okés volt, láttunk néhány az úgynevezett "Death road"-on lefelé (kb. 30km hosszú lejtő) száguldozó bringást, Petrának elment a gusztusa, nekem meg pont megjött :)
És akkor már ideszúrom a "milyen kicsi a világ" topikot is. Visszatérve La Paz-ba az első ember akibe belebotlottunk egy kiwi fickó, akivel még Santiagoban haverkodtunk össze. Lett is pár órás kávédumcsimerrejártál. A második ismerős csapat szinten kiwi, egy queenstowni pár, a csávónak hegymászóboltja van, és emlékezett rá, hogy jártunk az üzletében. Mi meg csak néztünk döbbenten, amikor idézte a beszélgetésünket. És akkor még ott volt Maya, akit Copacabanában ismertünk meg és félig francia, és vajon hol lakik Párizsban? Rue Lourmel.